Érzéseim vad hullámveréséből jelentkezem. Zúg a fejem, zavaros gondolatok habjai nyalogatják a lábujjaimat, amik ettől szabályszerűen zsibbadnak. (Vagy csak nem kéne guggolni.) Nem tudom mi bajom van, de vadul kavarog az örvénylő gondolattenger fejemben, és nem és nem tudok kiragadni egyetlen egy foszlányt sem, csak a nagy robajt hallom, egyszerre mind, amitől lassan megfulladok, elsüllyedek...

Lehet, ki kéne húzni a dugót, avagy csak kapaszkodni egy uszadékfába. Kár, hogy a fő uszadékfám jelenleg szervizelésre szorulna, és már félig elsüllyedt - az örvényemben nem egy gondolatom az övé, őérte hánykolódik, cseppek tengeremben.

Más uszadékfa... Meg nincs, legalább is messze távolban - nem hallatszik el odáig néma kiáltásom, hiszen nincs semmi bajom, megfogalmazni nem tudom, mitől süllyedek - talán csak neki. De neki meg nem akarom, így hagyom, hogy elnyeljen ez az önpusztító örvény - hisz a víz, minden csepp egy-egy gondolat, s azok a gondolatok az én gondolataim.

Iszonytatosan fáj a fejem, de nem veszek be gyógyszert. Ezt az örvényt úgyis csak tompítani tudja, megállítani nem.

Ui: Tetszik ez az örvény-allegória. Asszem visszatérő elem lesz. Igen, minden megfeleltethető valaminek, valakinek, csak nem mondom ki. És igen, ennek a bejegyzésnek nem volt sok értelme, de elragadott a hév, és le kellett írnom.