Elöljáróban annyit, hogy ez egy régebbi (2009-es, június végi), és véleményem szerint nagyon jó novella - már-már gyanakszom, hogy nem is én írtam. Pedig csak az én kezem pötyögött a képernyő fölött, s csak az én ötletem volt, dúdolgatva a dalt, ami ballagásunk óta sokszor nosztalgiáztat... Az ihletadó a dal, és a busz/HÉV-megállóhoz való sétálás nővéreméktől. Durván három és fél óra volt az írásideje, wordben hat és fél oldal, comic sans ms 10-es betűmérettel, úgy álljatok hát neki! ;) Jó szórakozást! (Elnézést, hogy nem új dolgot hozok, majd legközelebb.) Ja és igen, kicsit belenyúltam most, átjavítva egy-két helyen, de ez szinte már semmi.

Volt egyszer rég…

Azokra a régi időkre emlékszel még? Mikor egész nap kint heverésztünk abban a csodás erdőben, kettesben? Milyen rég is volt! Te mutattad nekem e gyönyörű helyet, és én nem tudtam betelni vele. A mai napig nem tudok, amúgy.

Most, ahogy elröppentek az évek, én ismét itt vagyok. Még a főösvényen lépdelek törzshelyünk, a Szentély felé, azon az utacskán, amit az évszázadok során az erre utazók hoztak létre. Még most is szeder- és kökénybokrok keretezik, hatalmas tölgyekkel, mint akkoron, mikor először kihoztál ide.

Szép tavasz volt, fent ragyogott az ég, a napsugarak simogatták arcunkat. Csuklómnál fogva vezettél, kérve, szemeimet hunyjam le. Persze tudtad, hogy leskelődök, mégsem szóltál, tudtad, ezt a szépséges látványt nem szabad eltiltanod tőlem.

Tizenkettő, tizenhárom, tizennégy: már ott is voltunk, a tizenötödik tölgy mellett, ha sikeresen átmásztunk a kökénybokor felett egy ágba csimpaszkodva, és megúsztuk a csalánosba esést, máris a mi, pontosabban a Te Birodalmad ösvényére jutottunk.

Lassítok, ahhoz a bizonyos tölgyhöz érek. Emlékszem, mindig sikerült vagy a kökény szúrós ágai közé esnem, vagy bele a csalánba. Persze Te mindig tökéletesen, hiba nélkül másztál át. Egyszer fordult csak elő, hogy beteg voltál, úgy jöttünk ki, de Te hajthatatlan voltál: ki akartál jutni a Szent Helyünkre, amely csak a kettőnké, s amelyről más nem tud. Csúnyán beleestél a bokorba, olyan szerencsétlenül, hogy a fájdalomtól aléltan belegurultál a csalánosba… De Te ezután is csak ki akartál oda menni, nem érdekelve egyre romló állapotod: tudtad, hogy a Fától, a fürge kis patak csobogásától jobban leszel.

Megcsóválom a fejemet, leguggolok a kökénybokor mellé, letörök egy ágacskát belőle, vigyázva meg ne szúrjon a gonoszdi bokorőr. Szerzeményemet az övembe tűzöm, hátrálok, majd felugrok, átlendülök az útakadály fölött, és döccenőmentesen érek földet a csalános-védőárkon túl, most először, egy darabban, karcolás nélkül. Megjelenik előttem mosolygó arcod, és felvillan a fejemben, hogyan lapogatnád meg a hátamat, egy „na végre, már azt hittem, örökké csak bénázni fogsz!” felkiáltással.

Mikor lehettél itt utoljára? Az ösvény rendezett, sehol egy kósza faág, mely fekvőrendőrt játszana. Madarak csicseregnek a fák ágain, felismerem a vörösbegy lágy dallamit, amott harkály kopogtat, kakukk csivitel. Minden madarat Te mutattál, Te nevezted meg őket, mutattad meg, merre fészkelnek, kész madárlexikon voltál: meg tudtad mondani, mit szeretnek, miből raknak fészket, hang alapján bármelyiket beazonosítottad. Csodáltalak ezért. Ez az ösvény méltán viseli a Madarak Útja nevet, hiszen mennyi szárnyas dalolászik itt nap, mint nap!

Feketerigó röppen elém, valami ízletest találva a földön, felcsipegeti, majd rám emeli sötét szemét, és már ott sincs, kékesen fénylő fekete tollat hagy maga után, érzem, csak nekem, csak Neked. Felszedem kedvenceid ajándékát, a kökénybokor ága mellé tűzöm és némán lépdelek tovább, hallgatva a fütty-csiripelés-csicsergés koncertet.

Olyan rég meséltél már nekem, az erdei barátaidról, és az otthoni kis kedvencedről, a jákóról, amely féltékenységi rohamai nem vonták kétségbe, mennyire szeret Téged, a gazdáját. Sosem hittem, hogy tényleg sikerült megtanítanod neki, az erdei madarak csodaszép hangjait, trilláit, de Te váltig állítottad, és nekem is bemutattad saját magad által tudott szimfóniáidat: kakukkfüttyöt, vércsetrillát, a gerle búskomor dalát, a cinke cipőkérő énekét, és még tucatnyit, s én csak tátott szájjal bámultalak. Minden hang a Te torkodból szállott fel, de nem egyszer úgy éreztem, a Madarak Ösvényén járunk, még ha csak kertedben, vagy az enyémben bujkáltunk, késő este, szüleink elöl. Bezzeg a jákót sosem sikerült dalra késztetned, mikor ott voltam, csak a fűnyíró hangját utanázta a tiszteletemre...

Eszembe jut meséd, hallani vélem a hangodat még, ahogy mesélted, sokszor, ugyanazt a történetet, mindnagyobb átéléssel. Volt egyszer rég egy fiú, aki szegény volt, mint a templom egere, míg cipőre se jutotta neki… – Emlékszem, itt mindig le kellett pisszegned, mert rámutattam mezítlábas lábadra, Te kikérted magadnak a dolgot, mondván, „Csak szellőztetem a lábamat, meg amúgy is, Természetanya megvéd”. Erre mindig elhallgattam, s Te folytathattad. …Egy napon, ez az amúgy egész szép legény, beleszeretett a bíró lányába, akit az apja a vagyonával párnázott. A lány szíve viszont lángra gyulladt, de nem lehettek egymáséi, szüleik – főként a leány apja ellenezte a dolgot, eltiltotta a két fiatalt egymástól. A fiú egyet se félt, nappalonta epekedett, éjjelente viszont leányt szöktetett, és kettesben kivonultak egy rejtett tisztásra, hol elgyönyörködhettek egymásban, ahol nem kellett nekik szó, tudták, érezték, szeretik egymást.

Mindig szóról szóra mesélted a történetet, mégsem tudtam soha megunni, ittam a szavaid, megjegyezve őket, s máskoron hiába adtad elő ugyanezt, magamban mondtam veled, és a szívem ilyenkor harmóniára lelt. Szerettem e mesédet, oly’ kár, hogy most már nem mesélsz nekem. De hogy is volt a folytatás? Elillant a történet vége, akárcsak egy gyönyörűséges pillangó; emlékeim megfakultak.

Sóhajtok, feltekintek gondolataimból. Éppen időben, előttem magasodik az óriás szomorú fűz, mellette kígyózik a Tükörpatak, melyet, mint szárnyas barátaid ösvényét, szintén Te neveztél el, tiszta vizéről, melyben tökéletesen viszontláthattuk az arcunkat.

A patak mellett sétálok, ismerkedek az új kavicsokkal, megpróbálom magam elé képzelni az egykoriakat: nem találom mindet, de szemem megakad a mogyoróbarna, középütt fekete övvel rendelkező szépségen, amelyet együtt találtunk, és neveztünk el Tigriskőnek. Nem volt csíkos, de csak úgy sugárzott belőle az erő, bármikor is kézbevettük.

Felveszem a nagymacska névvel kérkedő kövecskét, ereje hirtelen csap meg, árad végig a karomon, hogy aztán vállamnál kettéváljon az erőfolyam: az egyik ág a lábam felé indul meg, másik a fejembe kúszik, s én úgy érzem, felfrissültem…

Letérdelek a Tükörpatak elé, megbámulom képemet. Szemem szomorúan fénylik, szomorkás mosoly ül arcomon. Hát igen, egyedül csak utolsó alkalommal jártam erre, mielőtt elköltöztünk. Egyedül botorkáltam ide ki, de akkor hidegnek, sötétnek, komornak, félelmetesnek találtam a máskor gyönyörűséges Szentélyt. Szívem vadul dobolt a helyén, könnyeim nyeldekeltem, mikor mögém léptél, hangtalan, s átöleltél. Tudtam, hogy Te vagy, szívem különös mód, azon nyomban megnyugodott, mikor hozzámértél, leheleted tarkómon csiklandozott. Sírástól remegő testem megállt, könnyeim elapadtak.

A régi időket soha nem feledem, te se felejtsd! – suttogtad fülembe, majd kézen fogtál, és elvezettél az Öreg Hölgyhöz, akit akkor mutattál meg először, de látványa örökre beleégett a képzeletembe.

Belenyúlok a hűs patakba, megmosom az arcomat, hogy könnyeim még véletlen se buggyanhassanak ki. Megígértem neked, elválásunkkor, hogy nem fogok sírni miattad. Felállok, a mindig bús fűzhöz lépdelek, végigsimítok törzsén, amely őrzi monogramunk, a Te szálkás R-ed és S-ed, s az én kis csúnyácska S-em, N-em… Leheveredem a névőr alá, lehunyom a szememet.

Mikor ketten kerestünk oltalmat alatta a nagyvilág elől, emlékszem, mindig elragadott a nyugodtság, amely a helyből és belőled sugárzott. Ahogy most itt fekszek, rájövök, nem a hely tette, vagyis nem csak az: a nyugalom belőled bukkant elő, és varázsolta szentéllyé a fűzet és a patakot. E hely hiányoddal töltődve simán csak egy szép erdőrész, tele emlékeket hordozó növényekkel, kövekkel.

A Tükörpatak játékosan csobog, a szél lágyan simogatja a fűzfa függönyt imitáló lombját, néhány barátod csicsereg a közelben. Gyík surran el mellettem, farka a pillanat törtrészéig végigsimít karomon, amelytől villám cikkan végig testemen, hogy agyamba érve aztán eszembe jutassa meséd folytatását.

Egy éjjel túl sokáig élvezték egymást, s egymás társaságát, mire észbe kaptak, már pitymallott. Rohantak, lélekszakadva, a lány háza mögött, a kerítés tövében búcsúcsókot leheltek egymás ajkaira, majd a leányzó bemászott a félrehajtható deszkán, és eltűnt a kertben. A bíró már várt rá, megneszelte szökését, és szörnyen dühös volt. Nem kellett sokat számolnia, rájött, hogy a szegénylegénnyel találkozgat egyszem gyermeke, akit annyira szeret, és drákói szigorral arra kötelezte a leányt, hogy szedje a holmiját, és az este érkező lovas kocsira felszállva, búcsú nélkül elhagyja a falut, a várost, eddigi életét.

A sok mesélés alatt nem is sejtettem, hogy rólunk szól a történeted. Nem hittem ugyanis, hogy mi valaha is egymásba szeretünk, bármennyire is stimmelt minden apró mozzanat: szegény voltál, vagyonod a tudásod volt, és ez a hely; míg én apám keservek árán összegyűjtött vagyonából éltem, s elképzelni nem tudtam, hogy kevés pénzzel milyen lehet az élet. Te persze megváltoztattál, megmutattad a Szentélyt, az erdőt, a világodat. Apám ellenezte, hogy egy olyan suhanccal lógok, mint Te, a Te jó anyád is óva intett tőlem, nem akarván, hogy bajod essen. Olyannyiszor kijöttünk ide, hogy szinte ez vált az otthonunkká, de mindenféleképp az egyik legfontosabb hely lett az életünkben.

Felálltam, a közeli függönytincsről szakítottam egy keveset halkan bocsánatot kérve a szomorúfűztől, aki, mintha még szomorúbbá vált volna attól, hogy ismét elmegyek, tán örökre. Sóhajtottam, s a Tükörpatak mellett, a folyással ellentétes irányba indultam. A Virágok Csarnokához, amely, mint itt, a Birodalmadban minden, általad neveztetett el a tavasszal-nyáron pompálló zöldtakaróról, amely nem is volt zöld, inkább színes, s mindig a színek orgiájával örvendeztetett meg bennünket, időszaktól független.

Ősszel narancsos, pirosas, sárgás levelek szálldostak és telepedtek meg pihenni olykor-olykor a földön; télen a hó csillogott vékony rétegben a fűtakaró fölött; tavasz elején a rengeteg bimbódzó, a zöld árnyalatait kevergető kezdemények, majd a lilával, vörössel, kékkel, sárgával, fehérrel játszó csodaszép virágok pompállottak; nyáron, kicsit visszafogottabban folytatódott a virágmező.

Elérek a Csarnokhoz, de már méterekkel előbb érzett virágillat, itt szinte pofán csap, és mindjárt elalélok a gyönyörűségtől. Mielőtt átadnám magam teljesen az élvezetnek, leguggolok, és szakítok a lila levendulából, az övemre tűzöm. Ez a lilaság volt a kedvenced, nem? Mindig ezzel vártál a kertek alatt, ezt tűzted hajamba, az év minden szakában, mert szobádban mindig virágzott a dög, úgy időzítetted azt a pár bokrot, hogy mindenkoron megörvendeztethessen téged egy-egy szállal.

A levendulát egy még sárgán virító, megkésett pitypang követi, teje ragacsossá teszi a kezemet. Elmosolyodok, ahogy a folyadéktól eszembe jut, mikor együtt rohangáltunk, fehéres gömbbé érlelt kutyatejeket lóbálva a másik felé, hogy a szorosan egymásba kapaszkodó magok útra keljenek, a másik haját és ruháját célozva meg leszállási célzattal. A pitypang is az övemre kerül.

Lassan lépdelek, lehunyva szememet, át a Virágok Csarnokán, virágtengerben gázolva, miközben meséd szavai folytatódnak fejemben. A legény szinte már-már belebetegedett a lány hiányába, éjjel-nappal a közös tisztásukon üldögélt, magába roskadva. Enni nem evett, pedig a kenyérre való, bármilyen szegény is volt a családja, mindig tellett, de ő nem kívánta az étket. A napsugarakból táplálkozott, és megivott naponta egy korty vizet, ennyin élt, nem tudván feledni a lányt.

Könnyek buggyannak a szemembe, de letörlöm őket. Eszembe jut, hogy esetlen búcsúm előtt csak egyszer sírtam a Birodalmadban, mikor az ég is; anyámat siratva, aki azelőtt halt meg nem sokkal, hogy eljöttünk ide. Különös mód nem sírtam, nem tudtam sírni, míg a Csarnokba nem értünk. Itt is csak azután törtek ki könnyeim börtönükből, mikoron nagyot dördült az ég, és az esőhad megindult.

Kezdetben csak nézted, ahogy a sós könnyeim az esőcseppekkel keverednek, vegyülnek, mintha a két folyadék szerelmes volna egymásba; nézted, ahogy homlokomra tapadt a hajam, onnan folydogált a víz az orromon végig, hogy aztán alábukjon… Némán nézted, szemed szomorúan, fájdalmasan fénylett, majd odaléptél hozzám, letörölted aktuális könnyeim, derekamat ölelted, és megcsókoltál.

Akkor először, s akkor utoljára tettél ilyet, édesen csókoltál, szívem vad dobogása is elállt tőle, visszacsókoltam. Te minden érzelmedet beleöntötted abba a csókba, nyugalmad egy darabkáját is belecsempészted, mellyel lecsitítottad háborgó lelkemet. Az a pillanat úgy tűnt, örökké eltart, de ajkaid végül elhagyták az enyémet, majd karon ragadtál, és megindultál: vissza az oltalmat adó fűz alá, a Szentélybe.

Lassítok amúgy sem gyors lépteimen, miközben újra kinyitom a szememet. Szívem izgatottan kezd el verni – közelgek az Öreg Hölgyhöz, akit csak a legeslegvégén mutattál meg nekem. Mivel csak egyszer találkoztam a vénlánnyal, kellőképp zavarban vagyok, kicsit félek zargatni őt, de tudom, meg kell tennem, utoljára. Meg kell ejtenem a második találkát.

A Virágok Csarnoka hirtelen megszakad, mintha csak elvágták volna, cserjék, bokrok állják utamat. Halványan felrémlik előttem az asszonysághoz vezető rejtett ösvény holléte, arrafele veszem hát az irányt. Remélem, nem veszi tolakodásnak az Öreg Hölgyemény a megjelenésemet, s kérésem miatt sem fog kitiltani innen.

Meglelem a rejtekösvényt, nagy levegőt veszek, majd belépek rajta. Kanyargós, egy gyermeknek is csak kényelmetlenül járható út tárul a szemem elé, ágas útakadályokkal teli. Nekivágok, tiszteletből megtisztítgatva az ösvényt a nem kívánt buktatólehetőségektől. Lassan haladok hát így, nem baj, meséd tovább folytatódik a fejemben, visszhangzik, a Te hangoddal.

A leány se tudta feledni kedvesét, apja hiába küldette el mérföldekkel messzire, talán egy másik világba… Hiszen három nap és három éjjel utazott a kocsin a lány, első nap kisírva összes könnyét, a további két nap csak szótlan ült, maga elé bámulva. Ő sem evett, nem ivott, de, mikor megérkezett az apja által kijelölt rokonhoz, nem bírta tovább, valami elszakadt benne, ismét sírva fakadt, s sírt, egy egész éjen át. Reggel aztán összeszedte magát, és alkalmazkodott a neki rendelt élethez, evett, ivott, s az apja által hozott kérőhöz ment, titkon remélve, találkozik még a legénnyel, de mivel az a várva várt találka nem akart összejönni, legalább boldog életet kívánt neki.

A nagy tisztogatás közben az ezüst karikagyűrű beakad egy alattomos ágba, aki kapva kap az alkalmon, és ellopja a kincsemet. Ez egy égi jel lesz, mosolygok fanyarul. Arrébb rakom az ágat, megjegyezve melyik fa tövébe helyeztem el. Az Öreg Hölgy így biztos megnyugszik, s végre beenged magához. A zálogul adott ezüstkör, mintha csak kulcs lenne, máris utat nyit a következő kanyarnál, ugyanis az ösvény kitisztul, bukdácsolás-pakolgatás nélkül haladhatok.

Nyugalmat erőltetek az arcomra, vadul dörömbölő szívemet csitítgatom. Még pár lépés…

Jön a következő kanyar, és az Öreg Hölgy, teljes pompájában magasodik előttem, illetve fölöttem. Ez a fa ősöreg lehet, négy ember se lenne elég, ha át akarná érni a törzsét. Ő az erdő, a Birodalmad anyja, Ő vigyázott rád, Ő nyugtatott meg, mikor arra szükséged volt. Mindig csak azt hittem legenda, amit mondasz, addig a napig, addig az utolsó napig, amíg nem hoztál el ide. Miért odáztad el a pillanatot, hogy bemutass neki?

Mélyen meghajolok a hölgyemény előtt, majd letérdelek a törzsénél, és homlokomat az idő által simára csiszolt kéreghez érintem.

Elmormolom kívánságomat, miszerint Neked, a fiának szeretnék vinni egy ágat, különös csokrom részeként, mely emlékeztet minket mindarra, amit itt, ezen a gyönyörűséges helyen átéltünk együtt, az alatt az egy év alatt, amíg együtt lehettünk, s amíg nem költöztem el, a világ másik oldalára.

Hideg szél simít végig rajtam, tarkóm, hátam lúdbőrözni kezd.

- Kérlek, Öreg Hölgy, a fiadért! Nagyon szerette ezt a helyet, nagyon szeretett Téged, az összes teremtményt, aki itt élt, és él, kérlek, Öreg Hölgy, Erdők Anyja, Raph Szüleje, kérlek!

Megdöndül az ég, kamikáze esőcseppek vetik alá magukat a felhőkből, hallom kopogásukat az idős asszonyság levelein, bár bőrömön még nem érzem őket.

- Kérlek… - suttogom.

Nem ad választ, nem felel, pofám meg nincs csak úgy letörni belőle valamit – nem is tudnám, teszem hozzá, saccra két és fél méterre leledzik a legalsó ága, számomra, az alacsonyka termetemmel lehetetlenség elérni.

Villám robbant ketté egy ágat, szörnyű ricsajjal fűszerezve bravúrját, a szerencsétlen ág szörnyű recsegések közepette a föld felé robog. Felém tart. Még hallom a mennybolt dörgését, aztán valami susog fölöttem, majd nagyot szól mellettem – az ág földet ér, engem kikerülve, bár csak centiméterekkel, forgács lövell felém, nem védekezek.

Megrökönyödötten meredek fel az Öreg Hölgyre, szemeimbe könnyek gyűlnek a meghatódottságtól, amiket hagyok, hadd szabaduljanak. Hálát rebegek az Erdők Anyjának, majd a kissé égett szélű, előbb még repülő ágra meredek. Túl nagy, sajna nem tudom mind elvinni, ezért letörök egy kisebb gallyat, majd övembe tűzöm, a csokor többi eleme mellé.

Megcsókolom a hölgyemény föld fölött leledző gyökerét, majd talpra szökkenek, meghajolok, s már ott sem vagyok, vadul kalimpáló szívvel állok tovább, visszaindulva az ösvényen. Meséd tovább visszhangzik, pontosabban már zeng fejemben, mintha csak valaki feltekerte volna a hangerőt, láthatatlan mikrofonodnak.

Teltek-múltak az évek, a lánynak ugye családja lett, gyermekei felcseperedtek, s egy napon eldöntötte, visszalátogat szülőfalujába, nosztalgiázni, és látni soha nem feledett szerelmét, a legényt. Újabb három nap, és három éjjel futott tova, míg utazott, addig ajándékot kötött a kedvesnek, virágcsokrot, összeválogatva azokat a virágokat, amelyeket a tisztásukon is mindig láttak, a lány emlékei szerint. Nagyon várta a találkozást, s remélte, a legénynek is olyan jól megy a sora, mint neki, és hogy nem felejtette őt el.

Visszaérkezem gyűrűm lelőhelyére, felveszem az ezüstkarikát, pár pillanatig csak elkomorulva meredek rá, majd a zsebembe rejtem, nem a Tigriskő mellé. Az eső eláll, az ég döndül még egy utolsót.

Az immár ugye asszonylány, érkezése napján felkereste a legény házát, de nem mert bekopogni, félt, hogy volt kedvese kineveti, kigúnyolja, eltaszítja magától. Nem tudta, miért érezte ezt, de nem mert a szeme elé kerülni, pedig igazán nem ő tehetett apja régi döntéséről, miszerint szedje a sátorfáját. Három napig várt, de nem tudta rászánni magát. Harmadnap a virágcsokrot a küszöbre helyezte, majd elfutott a helyről, messzire, ameddig csak a lábai bírták. Nem figyelte merre rohan, szemeit ugyanis könnyek vakították el, csak futott, a szíve vezette.

Futólépésre váltok. Tudom, nem fogom bírni, nem tudom átfutni a Birodalmad, de szeretnék futni, repülni, hogy a meséd végét ne hallhassam. Ha kilépek innen, tudom, hogy vége szakad a történetednek… Nem akarom hallani. Annyiszor hallottam, annyiszor hördültem fel miatta, nem akarom, hogy könnyeim újból megeredjenek. Hirtelen tört rám ez az érzés, de engedek neki, igaza van, ha végighallgatnám, sírnék. Nem akarok sírni, hiszen megígértem Neked.

Mire felocsúdott már a temetőben járt, gondosan ápolt sírok közt lépdelt. Futni már nem bírt, szakadozottan lélegzett, könnyei átmenetileg elapadtak. Nézegette az egyre régebbi sírokat. Az első még idei volt, de ahogy haladt, úgy röppentek el az évek. Már a négy évvel ezelőtti síroknál járt, mikor a messzeségben kiszúrt egy görnyedt alakot. Nem szentelt neki különösebb figyelmet, bár ismerős volt neki a görnyedtség. Tovább lépdelt, sírokat hagyva maga mögött, s szomorúan csóválta a fejét a sok ismerős név láttán, akik már kiskorában is a falu oszlopos tagjait jelölték. Talált néhány ismeretlen nevet is, ezeket megpróbálta valahová elhelyezni, de elméje felmondta a szolgálatot.

Már a Csarnokot szelem át, olyan vadul rohanva, mint még sosem. Nem, nem akarom hallani a végét. Könnyeim kibuggyannak, de elhessegetem őket. Nem sírok. Emiatt nem! Miattad nem, megígértem!

Tíz évvel ezelőtt… Tizenegy… a sírok visszautaztatták az időben. Felnézett, az alak már csak pár lépésre állt tőle, meredten nézve egy sírra. Egy öregasszony volt, fekete rongyokban, megviselt. A leány oldalra pislantott, a sírok tudatták vele, hogy tizenkét évvel ezelőtti halottak nyugszanak itt. Az egy évvel azutániak, hogy ő itt hagyta a faluját. Az asszonyra nézett. Vonásait ismerősnek tartotta. Néma sikoly hagyta el ajkait a felismerésre…

Már a patak mellett robogok, a fűz szomorún int utánam. Talán, ha kicsit gyorsítok, kijuthatok… kijuthatok a vége előtt…

Az öregasszony a legény anyja volt, teljes, megviselt valójában. Az asszonyleány tudta, hogy az asszony férje az után halt meg, hogy a fiú megszületett, így csak reménykedhetett, némán, az utolsó szalmaszálba kapaszkodva, hogy a temető attól a ponttól keverve adja az elhunytakat, nem pedig idő szerinti sorrendben.

A Madarak Ösvényére lépek, már-már kint vagyok. Remélem, van elég időm. Nem foglalkozok, kikívánkozó tüdőmmel, s azzal, hogy levegőt, mint olyat nem kapok. Könnyeim ellen már nem tudok küzdeni, kibuggyannak, végigszántják arcomat. A fákon a szárnyasok elhallgatnak, csodálkozva-aggódva szemlélnek.

Az öregasszony mellé ért, átpillantott a görnyedező válla fölött. Nem akart hinni a szemének. Könnyei újult erővel megeredtek, térdre rogyott. A legény anyja észrevette őt, hátrafordult, s csak némán meredt az asszonyleányra. Majd a felismerés arcon csapta, úgy mérte végig a sírástól reszkető lányt.

Rohantamban elesek, de még idejében megpördülök: hátamra érkezek hát, megmentve a csokrom elemeit, s végigcsúszok a földön. A jegygyűrűm kiesik a zsebemből, s messze gurul. Ott maradok, a hideg talajhoz szorítva arcom, némán reszketve a sírástól.

- Meghalt – közölte az asszony, ridegen, utálattal csöpögő hangon. – Egy évre rá, hogy kegyed elment. Bánatában nem evett, alig ivott. Sokat betegeskedett, csak azalatt sikerült néha megetetnem. Pontosan egy évre arra, hogy kegyed elment, belehalt a fojtogató bánatba. – Utálatát kifejezve a vénasszony a földre köpött, majd meglepő fürgeséggel távozott, otthagyva az asszonyleányt könnyeivel, s a halott legénnyel. A lány a sírra borult, és bocsánatért esedezett. Könnyei végigfolytak a sírkövön, befolytak a föld alá, le, mélyre, a halott kedves koporsójáig… – és itt a mese vége.

Összeomlottam, mikor a halálhíredet vettem. Ugyan nem egy évre rá hagytad el a földgolyóbist, mint ahogy elmentem, de szépen lassan elvitt téged a Halál. Nem akartam elhinni, hogy megtörténhet ilyesmi. Nem mertem visszajönni ide. Egy teljes hónapig a szobámba zárkózva meredtem némán magam elé, nem sírva – hiszen ezt kérted, ne bőgjek miattad. Sajnos, ezt az ígéretem nem tudtam tovább betartani, a Birodalmadban túl sok emlék rohant meg, sírnom kellett, és könnyeim még most sem apadtak el. Az eddigi összes visszatartott könnycseppet most kieresztem, a tiszteletedre.

A mese tényleg hasonlít a mi történetünkre. Miután elmentem, rájöttem, hogy én szeretlek, csak téged, beléd vagyok szerelmes. A férfiakban Téged kerestelek, de Te nem akarták reinkarnálódni bennük. Végül, lassan túltettem magamat rajtad, néha azért az eszembe jutottál. Hozzámentem egy sebészhez, aki olyan higgadt, mint a jégcsap, akivel nem lehet veszekedni, mindig hárítja a pufogó viperaként felhozott bárminemű támadásomat. Szeretem őt, de Te… Téged sosem feledtelek.

Ekkor a lány mögött megjelent a legény szelleme. – Hallani vélem a hangodat, mintha csak a fejem fölül szólnál, pár méterre. Könnyektől lucskosan nézek arra, Te sehol sem vagy. A mese viszont folytatódik, és most, először hallom az igazi végét.

- Ne emészd magad – szólott halkan, nyugodt, ámde szomorkás hangon. Szeme mélyén tompán fénylett a Túlvilág fénye. Az asszonyleány összerezzent, félve kedvese szellemére tekintett.

- Ne sírj – folytatta a legény. – Nem követtél el semmit. Nem te öltél meg.

- D-de… - rebegte a leány.

Felülök, körülnézek. Úgy hallom, mintha innen beszélnél mellőlem. Halkan, mégis érhetően, olyan nyugodt hangon, mint mindig.

- Raph… - suttogom. Valami végigsimít az arcomon: értem, maradjak csöndben. Engedelmeskedem, sírás közbeni reszketésem is próbálom visszafogni. Figyelek, iszom a szavaidat.

A fiú megrázta a fejét. – Beteg voltam – szólt. – Már akkor is, mikor el kellett menned. Mikor már együtt voltunk, akkor is. Senkinek nem szóltam róla – tárta szét karjait a legény. – Nem akartam, hogy bárki is aggódjon. Távozásod utáni első pár nap felfedeztem, hogy tüneteim súlyosbodtak. Nem mentem orvoshoz, arra nem volt pénzünk. Haldokoltam. Egy évig húztam.

- Szerelmem… - rebegte a leány, s kedvese nyakába borult. Némán ölelték egymást, a legény búcsúcsókot lehelt az asszonyleány ajkaira.

- Ne emészd magad, és ne felejts el soha – búgta, majd semmivé vált, mintha ott sem lett volna. A lány szíve megnyugodott. Kicsit szomorúan, mégis elégedetten lépdelt a temető kijárata felé.

- Szeretett… és még most is szeret, és örökké szeretni fog! – tátogta magának, miközben egy mosoly települt le az arcára. Már-már boldog volt, és a további életében is az maradt – sosem feledve rég volt kedvesét.

Ez… gyönyörű… Könnyeim újult erővel szakítják át börtönük ajtaját, zokogok. Valaki átkarolja a vállamat.

- Sarah… - búgod a fülembe. Hozzád bújok, reszketek, nem tudom abbahagyni a zokogást. Felemeled az állam, hüvelykujjaddal megtisztítod bal szemet a könnyektől, így látlak, olyannak, mint voltál, fiatal, huszonéveid elején járó srác, akit azon a családi fényképen láttam, amit az anyukád küldött nekem, a halálhíreddel. Vállig érő aranybarna haj, tengerkék szemek, sápatag arc, formás orr, vöröses ajkak. Arcodon szomorú mosoly, szemed mélyén valami különös fény. A Túlvilág…?

- Ne sírj! Nem megígérted?

- Raph… - nyekegem, de többre nem telik.

Elneveted magad.

- Szeretlek – búgod aztán, ajkaid milliméterekre az enyémtől, de nem érzem leheleted. Érezni akarom, akárcsak tested melegét…! Magadhoz szorítasz, de mintha a levegőt ölelném – nem érzem az emberi vér lüktetését. Tudom, csak egy jelenés vagy, de akarlak, teljes valódban, ölelni, szeretni.

- Raph… én viszont – mondom halkan, hangom már nem remeg, könnyeim lassan apadóban. Ajkaid, melyek érintése olyan, mintha elektrosokk érne, arcomra tévednek, könnyeimet itatják. Átölellek, nem akarlak ereszteni, soha többet.

Könnyeim végleg elapadnak, átadjuk magunkat a néma pillanatnak.

- Örülök, hogy ezt hallom – szólsz aztán, hosszú idő után. – Hogy szeretsz. Nem voltam biztos benne, bár a szívem mélyén, mindig is tudtam. Megnyugodtam.

- Raph…!

- Ne mondj semmit. Elrontanád a pillanatot – mosolyogsz rám, pajkosan. Majd a szemembe nézel, mélyen, én elveszek a Te íriszedben, majd Te veszel el: az ajkaimban. Visszacsókolok, és tudom, mire készülsz. Nem akarlak elereszteni, de érzem, tested, melynek körvonalát halványan érzékelem, s melyet magamhoz szorítok, lassan füstösödik, semmivé válik.

Végül teljesen eltűnsz…

***

Lerakom a fura csokrot: a kökénybokor ágát, mely mellé a fekete madártollat tűztem, az egészhez a fűzfa ágával hozzákötözött levendulát és pitypangot, illetve az egészet tartó Öreg Hölgytől kapott ágat, melynek apró vesszői között megbújik a Tigriskő.

Könnyek nélkül, szomorkás mosollyal tekintek végig, ki tudja hányadszor a márványos síron, a feliratokon. Raphael Silforest, 1987-2009. Élt 22 évet. Béke poraira!

- Béke rájuk – suttogom, majd csókot illesztek a két ujjamra, hogy aztán ezen ujjakkal végigsimíthassak a neveden.

Szeretlek.