Mese az elbizonytalanodott kutyáról

Mese az elbizonytalanodott kutyáról

Egy barna bundás kutya feküdt a tó partján, fejét mancsaira hajtotta. Így nézett bánatos nagy szemekkel pillogva a tükröződő vízfelszínre.

Arra járt a fekete macska, lustán, komótosan. Jó barátja volt amúgy ez a macska a kutyának. Bár szinte szöges ellentétei voltak egymásnak - a kutya, mint egy energiabomba rohangált mindig, míg a macska a lehető legkisebb energiabefektetéssel próbálta átvészelni a napokat -, mégis remekül megértették és ki is egészítették egymást a felmerülő problémák megoldásában. Az mondjuk igaz, hogy nem múlhatott el beszélgetésük élcelődés nélkül, de ez már csak egy rítus volt közöttük - mindketten tudták, hogy a másik sértései pusztán baráti csipkelődést takarnak.

Szóval, éppen erre tévedt a fekete macska, s barátját meglátva le is telepedett mellé:

- Mi van, bolhás, a bolháid kiszívták belőled az örömöt? - kezdte a beszélgetést, de a kutya bánatos pillantása megértette vele, hogy most nincs itt az ideje a kedves megjegyzéseknek. - Mi a baj? - kérdezett akkor újfent, farkával aggodalmasan csapva egyet.

- Tudod, cirmos...

- Bocsásd meg, hogy közbeszólok, de egyáltalán nem vagyok cirmos. A cirmosok csíkosak, én meg fekete vagyok.

- Nem mindegy? - mordult fel a kutya. - Macska-macska, egyre megy.

A macska szíves örömest kifejtette volna erről a véleményét, de inkább hallgatott, hadd folytathassa amaz.

- Az a helyzet, hogy teljesen elbizonytalanodtam - vallotta be a kutya. - Tudod, az a nagy álmom, hogy világot lássak, megismerkedjek másokkal, bejárjak csuda tájakat! De nem merek elindulni.

Kis szünetet hagyott, de a macska csak lomhán legyezett a farkával, így folytatta.

- A falkában a társaim megtudták, mit szeretnék, s kis híján a képembe nevettek, és csúfolódni kezdtek: gyáva vagyok, meg különben is, fél napot nem bírnék ki egyedül. Enyhe túlzás, de az a baj, hogy van benne igazság...

- Ugyan! - legyintett a macska. - Az tény, hogy nem kevés veszély van a nagyvilágban; nem biztos, hogy találnál mindig valamit enni, vagy elkaphat a sintér, vagy más ilyesmi... De ha igazán ezt szeretnéd, akkor nem szabad hagynod, hogy bárki megállíthasson, menj, és bízz magadban! Ezt más nem fogja megtenni helyetted...

- Te könnyen beszélsz, te, egeret-nem-fogó, hiszen te szinte kéthetente mész el, pontosabban tűnsz el pár napra, minden szó nélkül, hogy aztán előkerülj, s mesélhesd a kalandjaid!

A macska közelebb csusszant a kutyához, hogy más még véletlen se hallhassa meg őket, aztán halkan szólalt meg, szinte már suttogva.

- Elárulom neked, blökikém, öreg barátom, hogy nem szórakozásból járok el. Megrettenek ügyes-bajos dolgaimtól, s gyáván meghátrálok, elmenekülök. Pár napig megnyugvással tölt el a távollét, az új, az ismeretlen felfedezésének izgalma, de hamar rájövök általában, hogy ez így nem jó. Nem futamodhatok meg a kihívások elől. Ezért jövök újra és újra vissza, mindig magabiztossággal és hittel telve, hogy márpedig minden megoldódik, mert meg kell oldódnia, mert megoldom én.

- Tényleg? - ráncolta a homlokát a kutya, kétkedően. A fekete macska ugyanis messze földön híres volt kalandjairól, macska- és kutyakörökben is egyaránt. Valahogy nem lehetett elhinni erről a híres-neves macskáról, hogy elmenekül a problémák elől.

- Ténylegesen tényleg - bólintott a macska, s nagyot nyújtózott.

A kutya elnézegette egy darabig barátját, lassan elfogadva, helyretéve a hallottakat. Már-már el is hitte a dolgot. Minden esetre erőt merített belőle.

- Szóval, bátorság, hit és önbizalom - ennyi kell csak - summázta a macska.

- Bátorság, hit, önbizalom - ismételte a kutya.

- Igen - bólintott rá amaz.

- Hát köszönöm! - állt fel a kutya, hogy arcon nyalhassa a macskát, amire az csak prüszkölt nemtetszését kifejezendő.

- Szia! - köszönt el az eb, majd elügetett, farok csóválva.

A fekete macska gondolkodón nézett a távozó barátja után, farkát lágyan lengetve.

- Mi a jobb, a kegyes hazugság, hogy megsegítsd a másikat, vagy a lelombozó, kegyetlen igazság...?

2010.12.01.