Egy néma vallomás

30-án kicsit magamba zuhantam, amiből kilábaltam egy magammal való beszélgetés után a zuhany alatt, de ez azzal járt, hogy átkerültem ihletett állapotba. Vicces, mikor csak mondom és mondom a sorokat, amik beillenek egy versnek - szótagszámra stimmelnek, és rímelnek is - mindezt csuklóból, egymás után, természetesen, mikor nem tudom leírni: zuhanyzás közben. Én komolyan diktafonnal fogok fürödni járni... Az első pár sorba aztán makacsul kapaszkodott elmém, ebből született meg az alábbi vers.

Inkább... nem fűzök többet hozzá. Beszéljenek helyettem a sorok.

Egy néma vallomás

Nincs hangom, mellyel elmondhatnám,
Nincs tollam, mivel leírhatnám,
Ceruzám sincs, hogy lerajzoljam,
Nincsen rá mód, hogy bevallhassam.

Ha olvasnád gondolataim…! –
Velük léteznem szinte már kín!
Nem számít: ébrenlét vagy álmok,
Kísértenek, de csak foszlányok!

Ha tudnád, mi dübörög bennem,
Ha tudnád – tán el kéne mennem!
Én mindent, mindent elrontanék,
Ha most nyíltan itt színt vallanék.

Hiszen Te biztos nem érzel így!
E bűnös érzés csak engem szorít…
Az, bűnös, a Pokol tüze éget.
Mert szeretlek, SZERETLEK téged!

…S mégsem teszek semmit, csak ülök.
S ha veled lehetek: repülök.
Szállok messze, szárnyaim nőnek,
Hogy veled legyek, mikor kéred…

Mindig ott legyek, ha kell, ha fáj -
Ha ezer-ezer gyötrelem rág,
Ott legyek, és megöleljelek.
Felvidítsalak, segítselek.

E szárnyak, mind a három tiéd,
Általad nőtt, csak miattad él.
Egy a célom: hogy minden álmod
Beteljesüljön rendre, látod?

Csak a szép mosolyodért élek,
Szavadtól felderül az Élet,
Minden jobb, minden szebb lesz,
Csak maradj velem: csak Te kellesz!

2010.12.30.