Nem kegyelmez a rohadt Élet,
ugyan, mégis mit remélek?
Élni kell, de minek;
fülbevalóm szerettelek.
Minden szemét, fáj ez a lét.
Ui: Siratom a fülbevalómat. Az ágyon volt, kicsi, ezüst, elfeledkeztem róla... Kicsivel később papírt tépkedtem, borítékat nyitogattam, sok kis papírhulladékot gyártottam... Véletlen kidobtam. Este tizenegykor már nem kukáztam ki, csak raktam a kukára egy kicsi cetlit, "szépséges" sárga post-itet, hogy fülbevalót rejt a kuka, ne feledjem, ne legyek buta. Apu túlbuzgott, cetlit nem vette észre, és volt olyan jó, a szemetet levitte. Tőlem is. Az egyik kis kedvencem volt. Apacsból. Ami pont olyan volt, amit megálmodtam magamnak, a violinkulccsal jött még már jó régen haza... Ó miért nem kukáztam ki rögtön... Miért nem ástam a mélyre... Most nem itt lennénk, és Tune rendesen élhetne - haldokolhatna tovább az agyában összemosódott dolgoktól, a hőemelkedéstől, a zúgó fejfájástól, morajló gondolatoktól... Írhatna tovább, nyugodtan. De persze, egyszer jönne össze az írás, akkor is kapok egy maflást. Kapd be, Élet, köszi. Nem vagy vicces, bazdmeg.
Óóó... :((
VálaszTörlés