Nem mondhattam el senkinek, elmondom hát - haiku

Kezdek rájönni, hogy az elmúlt időszakban nagyon sok minden "bennem ragadt". Ilyen ez a mostani is: hiába akartam elmesélni nem is egy embernek (vagy öt embernél "pattantam vissza"), valahogy sosem jött össze, de mégis ott bugyogott bennem a vágy, hogy elmondhassam. Így itt vagyok. :D

Hétfőn voltak a tréninghetes óráim (hosszú, nem fontos), amiből egy a haikukról szólt. Meglepetésként volt egy mini-verseny is, öt díjazottal. Köbö én voltam az egyetlen, aki a húsz körüli főből modern haikut írt (az hagyományos haiku ismérve, hogy 5-7-5 szótagból/morából áll, valami természeti kép is van benne, amit egy évszakhoz lehet kötni, és csattanó az utolsó sor, illetve az első és az ötödik szótag a hangsúlyos. A modern már kevésbé veszi komolyan a szabályokat, nem kell bele feltétlen természeti kép), így hamar lemondtam a nyerési esélyeimről, ahogy olvasta fel a tanerő őket. No de, kezdjük az elején.

A téma azért adta magát a hagyományos haikuhoz, én is írtam milyen szép "tavasz" van épp, de rájöttem, hogy mindenki hasonlót fog alkotni valószínűleg, így megpróbáltam valami mást kitalálni...

Azért megmutatom, mert megtehetem.

Szürke felhős ég,

Mindjárt esni fog a hó.

Madár csivitel.

Megvallom őszintén, nem is igazán tetszett, így dobtam a dolgot. Írtam egy "Ez a nyuszi volt" - csattanójút is, de azt még inkább lehurrogtam magamban.

Felpillantottam a plafonra. Megfogant az ötlet, ami második nekifutásra tökéletes formát öltött. (Bár nekem az utolsó sorral még bajom volt, de semmi nem jutott eszembe, és adtam Vera véleményére, hogy jó ez így, nem kell már hozzányúlni.)

Fehér plafonon,

szürke kicsi szigetek:

be fogok ázni.

Ezt másoltam végül át a beadandó cetlire, és vártam az ítéletet. Persze, szerettem volna, ha nyerek, ki ne szeretne nyerni, főleg, mert szeretek haikuzni. De nem kergettem hamis illúziókat, főleg, hogy olyanok is ültek az órán, akik hetente járnak haikut írni, szóval, mondhatni, profik. Az meg, hogy én néha írogatok... Még ha egyszer már egy rendezvényen sikerült is vele nyernem egy kis radírt... XD

Szóval, inkább a másik meglepetéssel foglalkoztam: jött egy delegáció Japánból, az ottani egyetemekről, amikkel a mi egyetemünk kapcsolatban áll, gondolom felmérték a terepet. Őket figyeltem lopva... A haikuk felolvastattak, eközben választotta ki a tanár a legjobban sikerülteket, s tette őket félre. Nem is igazán figyeltem, mondom, a haikukat hallgattam, közben a négy férfit s a tolmács hölgyet nézegettem, próbálva lenyelni keserűségem, ami leginkább az "ennyit arról, hogy írni szoktam, már egy jó haikura sem vagyok képes, meg tényleg, lassan eláshatom magamat, mint író"-gondolatfolyamban nyilvánult meg.

A nyerteseket aztán újra felolvasta a tanár. Majd kiugrottam a padból, mikor az enyém is újra felolvasásra került. Kicsit megnyugodott a szívem, s teljesen a japán vendégekre tudtam koncentrálni, boldogan, pillanatnyi lelki békével. =)

Válogathattunk öten a háromféle nyereményből - nekem végül egy könyv jutott, Takagi Toshiko: Az üvegnyúl című műve. Nem a legvidáabb a fülszöveg alapján, ugyanis köbö ez a japán Sorstalanság (mondjuk a Hotaru no Haka után felkészülten várom majd tízes zsepicsomaggal a könyvet, hogy mit hoz...), de nagyon örültem, s még most is nagyon örülök neki. :D (Csak még inkább emeli az értékét, s jobban a szívemhez nőtt a könyv azáltal, hogy kudarc kudarcot követett a héten, ahogy mesélni próbáltam...)

Nos, ennyi lenne. Pillanatnyi reményt ébresztett bennem ez a haiku (meg a könyv), hogy talán mégis érek valamit, s tudok alkotni. =) (mostanában nagyon az ellenkezőjét látom majdnem minden érdeklődési köröm felől)

A csúnya az, hogy most csak fejet csóválok a mögöttes tartalmakra, megbocsátó mosollyal, pedig... (s lehet újra el kellene kezdenem magamnak blogolni.)