Hallom a suttogását. Hív, egyre csak szólít magához, a sötétbe. Hogy amikor már nem látom, Ken'o* rám ugorhasson, rám ugorhasson és végleg maga alá gyűrhessen.
Sóhajtva állok meg és simítok újra a bejárat alacsony boltívére. - Hát megint itt vagyok - sóhajtom, és fejemet lehajtva belépek. Sötét van, mint mindig, de épp ezért hoztam magammal gyertyát. Elő is veszem, remegő kezekkel meggyújtom. A gyertya lángja is megremeg, mintha csak szolidarítani akarna velem. Sóhajtva fogok rá a kezemre, hogy a fény a legkevésbé vibráljon, majd lassan elindulok az úton.
Mindig elcsodálkozom, így most sem marad ez el, hogy mennyire vad ez az út, mintha a természet maga alkotta volna, az út mégis olyan, mintha aszfaltozva lenne. A falak úgy verik vissza a fényt, mintha fekete cseppkőből lenne - létezik egyáltalán fekete cseppkő?-, de nem az, csak végtelenül hideg kőzet - nem igazán értek hozzá még mindig, nyugtázom megint, mint olyan sokszor.
Sokszor... mi számít soknak? Egy ideje nem jártam már itt - egy, másfél éve is lehet már? Mosolyt csal az arcomra, ahogy belegondolok, de sajnos, keserű mosolyt. Nem pozitívak az emlékek, hogy is lennének pozitívak, ha ezt az egész helyet a magány és a depresszió vájta ki és formálta olyanná, amilyen most is? Egy szűk, alig egy ember elférős barlang, ami egyenesen a sötétségbe vezet.
Hirtelen kapom hátra a fejemet, aztán sóhajtok. Persze, már nem látszik a bejárat, ponttá zsugorodhatott mögöttem, és a fénykörön kívül már csak a fojtogató sötétség van. Meddig is megyek még?
- Ó, megint eljöttél - szólít meg egy hang, rögtön felé is kapom a fejemet, de gúnyos hangsúlya miatt csak csúnyábban nézek rá.
- Tudom-tudom, semmi közöm hozzá - teszi fel a hang tulajdonosa védekezően a kezét. Amúgy a fal mellett gubbaszt, sötét sziluettet látok csupán belőle, hiába van már a gyertyám fénykörében.
- Ahogy mondod - sóhajtok, de szinte nem is érdekli őt.
- Már vártalak. Sejtettem, hogy csak idő kérdése lesz, hogy megint idáig juss.
Hallgatok, ő csendben fürkész, hátha adok neki választ. Ez nem történik meg, sőt, én a tekintetét sem bírom állni, elfordítom a fejemet.
- Most mélyebbre szándékozol menni, ugye? - folytatja, látva hogy nem fogok érdemben reagálni.
Aprót bólintok, bár kezeim között a gyertya újból megremeg.
- Még sosem voltam ennyire mélyen... - motyogom.
Megrázza a fejét. - Dehogynem - feleli. - Voltál már mélyebben is, csak nem emlékszel rá. Hiszen Ken'o-val találkoztál már, még ha nagyon fiatal is voltál.
- E-ez igaz - hangom elcsuklik, és mintha egy kéz fogna a torkomra. Pedig nem is igazán emlékszem rá... Csak ahogy karmai a húsomba marnak, az égető érzés, miután végigkarmolt a combomon, mellkasomon... Megborzongok.
- Ken'o meg nem merészkedik ki ennyire... - folytatja, mintha észre sem venné, hogy hirtelen magával ragadott egy emlék, amely ezek között a falak között, ebben a Sötétség Barlangjában az ilyenek hatványozottan megnyomják az embert, sokszor fizikai rosszullétet okozva.
Nehezebben lélegzem, mintha valami megakadályozna benne. Tényleg, mintha fuldokolnék, fojtogatnának, pedig Ő még a közelben sincs.
- Azt tudod, hogy nem viheted magaddal, igaz? - kérdezi hirtelen, a gyertyára mutatva.
Meglepődve pislogok rá. - Hogy-hogy nem?
- Ken'o meglátja a fényt és rögtön rád veti magát, hát ezt akarod?
- Így is úgy is elkap, hát nem mindegy? - kérdezem keserűen.
- De szembe akarsz szállni vele, nem igaz? - Felsóhajt. - Szerintem még nem állsz készen rá. Még ha most... Úgy is érzed, hogy menni akarsz.
- De szólít! - erősködöm. - Magához húz láthatatlan kezével! El fog... el fog nyelni - csuklik el megint a hangom.
- Erős vagy, ellen tudsz neki állni.
- Én momentán ezt egyáltalán nem érzem úgy - mormogom, a hajamba túrva.
- Akkor ne menj tovább - javasolja, mire felsóhajtok.
- Te is tudod, hogy nincs választásom. - Csak fejet ingat, majd nyújtja a kezét, hogy átnyújtsam a gyertyát. Felsóhajtva adom át, ő rosszallóan néz rám.
- Már teljesen a hatása alatt vagy. Meg se érezted a forró viaszt, igaz? - kérdi feddően, mire csak lehajtom a fejemet. Közben fogom csak fel, szavait hallva, hogy tényleg a láng miatt megolvadt viasz az ujjaimra folyt.
- Annyi baj legyen - motyogom, mintha mit sem számítana. De végeredményképp nem is számít. - Megyek - sóhajtom aztán, kis szünet után.
- Bírd ki, és gyere vissza lehetőleg épségben - suttogja. - Legalább idáig.
Aprót bólintok, majd tovább indulok.
Olyan tíz lépés után visszafordulok, de már nem látom őt, nem látom a gyertya lángját. Gyomrom öklömnyire zsugorodik, de erőt veszek magamon és remegő tagjaimon, tovább indulok.
A hirtelen rám zuhanó csend szinte fojtogat, vagy az a sötétség maga? Vagy már Ken'o mancsait érzem, ahogy szorongat? Nem tudom biztosan, de lábam még visz tovább, visz előre, így megyek.
...Kell egy pár perc, mire felfogom mi idegesít. Nincs a lépéseimnek hangja, mintha nem is mennék, de érzem, hogy rakom egyik lábamat a másik után. Már saját egyre nehézkesebb légvételeimet sem hallom...
Mi történik? Mi ez a sötét...? Hideg van... Félek... Egyedül vagyok...
Ui: Nem kell félni, megvagyok, ez csak egy... lenyomat, azt hiszem.
________
*Ken'o: A 自己嫌悪 azaz jiko ken'o kifejezés japánul önutálatot jelent. Maga a ken'o utálatot jelent - én ezt tettem meg névvé, egy külön lénnyé. Hogy igazából milyen lény, az még képlékeny, a fejemben halványan körvonalazódott csak, az biztos, hogy nagy, medve szerű mancsai vannak, hatalmas fekete és pengeéles karmokkal... mégis, azt hiszem jól ki fog jönni az ebbel, vagy a macskával, netalán-tán Peddel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése