A kutya

Aznap úgy ébredtem fel, hogy tudtam, valami furcsa fog történni velem. Pedig unalmasnak ígérkezett a nap – minden ismerősömnek más programja volt, mások társaságában. Csak engem felejtett el mindenki. Viszont a megérzésemben nem csalódtam…

Azon az útvonalon sétáltam hazafelé, mint szoktam. A nap lemenőben volt, az autók épp takarékra álltak, alig ment egy-kettő a főúton, így csendes is volt minden. A szél lágyan lengette a betondzsungel immár megfogyatkozott falakóinak lobjait, és körülbelül egyedül róttam az utamat.

De csak egy ideig. Egy kutya szegődött a nyomomba. Barnabundás keverék jószág volt és borzolt-piszikos szőréből ítélve kóbor eb. Ha meg álltam, ő is megtorpant, ha néztem őt, visszanézett nagy ártatlan barna szemekkel.

Addig-addig követett, mígnem megszántam, és úgy gondoltam, hazaviszem. Megálltunk, egymásra pillantottunk, majd léptem egyet felé. Rögvest bősz morgásba-vicsorításba kezdett, az egész eb szinte átalakult egy szörnyeteggé, aminek a tépőfoga akár a vasat is elrágja.

Ijedtemben visszaléptem, majd menekülőre fogtam a dolgot. Az immáron újra kutyává vált lény követett, füleit feszülten hátra csapva. De nem kergetett, egyszerűen futott csak utánam.

Mikor kifogytam a szuszból leomlottam egy padra. A kutya a közelemben feküdt le, és csak ártatlanul pillogott rám. Ismét megpróbáltam kapcsolatot létesíteni vele, de azon nyomban morgott és vicsorgott, így hát jobbnak láttam visszavonulót fújnom, és csak szemeztünk.

Sóhajtva indultam aztán haza, utánfutóként követett az eb. Próbáltam lerázni, elhessegetni, de csak bámult rám mindig a nagy szemeivel, amitől mindig megesett rajta a szívem. Hazáig követett, de a lakásnál megálltam, felé fordultam.

„Sajnos, ide nem jöhetsz utánam, mert ilyen vad vagy, meg amúgy is. A végén még bántanál valakit, aki nagy valószínűséggel én leszek…” – Oldalra döntött fejjel hallgatott végig, majd nagyot vakkantott.

Szomorúan csuktam be a bejárati ajtót, kirekesztve a kutyust. Pár pillanat elteltével vad csaholásba kezdett, de olyan egy-két ugatás után a hangja mintha máshonnan jött volna, nem odakintről… De nem tudtam beazonosítani a hang forrását.

…Amíg a nappaliba nem értem. Az ütő is megáll bennem egy pillanatra, mikor a kanapé előtt álldogált az eb, és vadul csaholt, majd amint észrevette, hogy figyelem, elhallgatott, és merően nézett rám.

Amint felébredtem a kezdeti sokkból, mellé akartam lépni, hogy kitessékeljem. Mondanom sem kell, vadul morgott, és a karom után kapott, meg akart harapni. Viszont amint felhagytam szándékommal, miszerint kipaterolom őt innen, nyomban lenyugodott, és csak nézett rám.

Így lett egy új lakótársam…

Mindenhova követett, de nem lehetett hozzáérni. Furcsa mód, az emberek nem csodálkoztak, hogy van egy oldalkocsim, ami szimatol, szőrös, zilált és mindent megnéz magának. Mintha… észre se vették volna. Igyekeztem én is így tenni, de akaratlan is mindig elnéztem őt, ő meg ilyenkor visszabámult rám a barna szemeivel…

Békességben éltünk, egészen addig, amíg nem akartam kapcsolatot létesíteni vele. Az ételt elfogadta – ha letettem, és pár lépést hátráltam, s ha én is ettem. Majdhogynem mindennel így jártunk…

Kezdtem lassan megszokni folyamatos jelenlétét, mikor is egy nap, rájöttem kicsoda-micsoda ő. Ehhez nem kellett más, csak a barátnőm és egy programja – mikor azt hittem, az egész napot együtt töltjük. Hát nem.

Mikor megtudtam, hogy keresztbe szervezett, és dobott engem egy másik emberért, iszonyú fájdalmat éreztem. Persze, mert a kutya hirtelen belemart a karomba.

Ott mindent megértettem… Ez az eb, nem más, mint maga a féltékenységem.

Azóta is velem van, és követ mindenhova. Hozzáérni nem lehet, de ő sokszor kedvére belém mar, mikor úgy tartja úri kedve. Vajon… van esélyem bármikor is megszelídíteni őt?

Note: Nem olvastam át, szóval tele lehet hibával. Sry.