Önmotiváló - demotiváló?

„Változol Kyoku-chan, változol." - mosolyog rám féloldalasan, kékeszöld szeme furcsán villan.

Igen. Változom. De minden változik nem?

Pontosan. És változom. De én változni is szeretnék. Hogy miért? Mert nem érzem jól magamat a bőrömben.

Csak mosolyog. Nem mond semmit, csak néz, néz azzal a tekintettel, ami annyira varázslatos, titokzatos... A szem a lélek tükre, de az ő szeméből nem lehet kiolvasni a gondolatait. Pedig...

„Eltértél." - Bólintok.

El. ...Megálmodtam... Milyennek kell lennem. Az 1.0-ás verziót nem éreztem magaménak. Inkább olyan volt, mint valami tökéletes bábú, amit sosem érhetek el.

„De már megvan a terved." - Nem kérdés volt, kijelentette.

Megvan. Igen. Szeretnék jobbá válni. Jobbá szeretnék válni, hogy a körülöttem élőkön... segíthessek. A barátaimon. A családomon. Hogy vidámságommal, kreativitásommal... Szebbé tegyem az életüket. Hogy érezhessem azt, hogy érdemes velem lenni, adok a világnak valami pluszt, és nem csak... Vagyok.

„És ennyi?" - Látom, hogy csak azért kérdez bele, mert azt akarja, hogy beszéljek. Nem mintha érdekelné... Csak sebezhetővé akar tenni. Azt akarja, hogy kinyíljak. Megmutassam belső valóm...

„Kyoku-chan!" - Összerezzenek, felnézek. Ja igen. Folytatni kéne... De nem akarom. - „Ne félj!"

Könnyen beszélsz.

Sóhajtok.

Sok... Apró törekvésem van. Például az egyik, hogy megpróbálom mindig derűsen látni a dolgokat. És nem bezuhanni. Meg szerezni egy kis önbizalmat. Mire? Meg egy csomó dolgot megtanulni, kitartó lenni, és ha már tudom ezeket a dolgokat... Kamatoztatni. Hogy tényleg, felvidíthassam az embereket.

...Mert nincs is szebb annál, ha egy ember elmosolyodik, szívből, boldogan - főleg, ha te tetted boldoggá.

„Ha pedig nem te tetted..."

Fogd be! Annak már vége. Legyőzöm a szörnyeimet.

„Szóval még nem győzted le őket..."

Nem megy minden egyről a kettőre!

„Ez jó kifogásnak tűnik..." - Nagy levegőt veszek. A kékeszöld szempár csillog az örömtől, látván a reakcióimat.

Ne provokálj... Úgysem fog összejönni. Nem akarom felhúzni magamat. Semmivel. Vagy ha megtörténik, egyből le fogok higgadni. Mint most. Ez is egy a változások közül, ami remélhetőleg... Összességében pozitívak lesznek.

Gúnyosan mosolyog. Pontosan tudja, mire gondolok. Megrázom a fejemet.

Eltértünk. Minden szép lesz, és azzá válok, akivé lenni akarok. Önerőből. Te biztos nem kellesz hozzá.

Felnevet, mire összerezzenek. Megijedtem. Majd csak hümpfögök. - „Egyedül úgysem leszel rá képes."

Ha így van, akkor nem leszek egyedül. Tudom, hogy van, akire számíthatok.

Ismét nevet. Nem bírom... - „Feltűnt, hogy magadat kínzod?" - Nem felelek. Csak meredek magam elé. - „De legalább írsz. Neked sanyargatás kell az íráshoz..."

Nincs erőm válaszolni...

„Hol van az előbbi elszántság? Hova tűnt a szavad? A dallam elhallgatott..."

Nem igaz! Ráléptem egy útra. Mertem nagyot álmodni. És valóra váltom, akár hiszel bennem, akár nem! Akár hisznek bennem, akár nem! Még, ha csak én hiszek egyedül magamban... Képes leszek rá, ebben hiszek, muszáj ezt valóra váltanom!

Csak néz, azzal a kékeszöld tekintettel és mosolyog, féloldalas, enyhén gúnyos mosolyával. Szeme csillog, a félhomályban, miközben sötét árnyak takarják arcát... A sötétség nőttön nő, növekszik, kinyúlik felém... De csak állok. Ő pedig lassan eltűnik, tekintete villan még egy utolsót, és volt, most meg nincs, maga mögött hagyva szavait, és azt a tekintetet. De épp ezért, neki fogom bebizonyítani, hogy igenis, meg tudom tenni és meg fogom tenni.