Két versecske

Írtam ma... utolsó tanításai nap, második törióráján (mikor már nem voltam hajlandó kooperálni) két verset. Tök random jöttek, át se gondoltam, mit írok, és a vicces az, hogy minimális szótagszámlálás mellett (mánia-mánia) is pikk-pakk összeálltak. Ami fura bennük, hogy ilyen témájú verseket NEM SZOKTAM ÍRNI. Lehet megszállt valami. Az új haj, az utolsó sulinap, meg ilyesmi átka lehet... De most begépelném őket. =)

Figyelmeztetés! Nem boldogok. És valahol egy nagyon komoly kritikát fogalmaznak meg. No, show time!

Madár-élet

A madár, amely géppisztoly

ugatással felel védve

magát, ha jön a csúf disznó

és a csend, amely széttépett,

összefirkált lapokat fúj

széjjel, megemészti, rágja,

majd lenyeli - nincs már kiút.

Bújik, bújik a kis tollas,

fészkébe, mélyen és színlel:

ő nem az, ki bújik, ott van,

ő nem is madár, ő ember;

neki mindent szabad, hisz' EMBER,

s csak nézi a gyarlóságot,

amit a többi hasonszőrű

EMBER követ el a madarak

ellen.

Már nem sír. Nem érzi, hogy ez

rossz.

Ilyen az ember.

2012.05.03.

Ébredj fel!

Nem segít.

Nem nyújtja kezét.

Nincs velem, csak eltelít,

eltelít a vágy, hogy velem légy,

De nem vagy.

Érzem hiányod.

Belülről szétszed, nem hagy.

Hol vagy? Hol voltál sokszor? Látod,

mivé fagy

ószép világod?

Jeges fájó lüktetés,

letépte a kék virágot...

Itt mi lett?

Elveszett minden?

Hova tűnt minden, mi szép?

Talán még van remény, hogy szép lesz...

Nem késő,

talán nem késő,

a madár még madár lesz,

és nem játssza meg magát.    Ember,

Ébredj fel!

2012.05.03.